Őrület. Milyen gyakran használt szavunk is ez, nem igaz? Egyike azoknak, amelyekkel talán kissé túl lazán, csípőből dobálózunk jobbra-balra egy beszélgetés során. A rutinból elkövetett címkézések közben pedig szép lassan megszűntünk figyelembe venni a valós jelentést. De vajon a kifejezés tág értelmezéseknek teret adó gyűjtőjellege, avagy lustaságunk miatt alakult így?

Voltaképp körbe lehet-e pontosan rajzolni a szó által bezárt területet? Honnan kezdődik? Hol ér véget? Van egyáltalán jól kitapintható kezdete, vagy nagy bizonyossággal diagnosztizálható végpontja? Amorf összetételét a káosz, vagy egyfajta különc rendszerszerűség definiálja? Külső-, vagy belső forrású eredő áll mögötte? Kizárólag valamely mélyen elrejtett igazság felfedett ismeretében kel életre a még kívülállók szemében, vagy ezt a képzetet egy hamis illúzió táplálja az alanyban? Megannyi fontos kérdés gurul szerte-szét a csupasz betűk takarásába nézve, amit a vonatkozó tudományágak mellett a filmipar apraja-nagyja is régóta fejteget, illetve nyergel föl rá több-kevesebb sikerrel. Az mindenesetre biztosan kijelenthető, hogy az egyik legtalányosabb, legérdekesebb köznyelvi stádiuma egy szétmállóban lévő tudatállapotnak. Vagy mondjam úgy, hogy az egyik legtalányosabb, legérdekesebb köznyelvi stádiuma egy kinyílóban lévő tudatállapotnak?

A csillagközi vákuumvándorlás még az irdatlan csekély mennyiségben rendelkezésünkre álló információk alapján sem bizonyul egy pihentető, testi-lelki feltöltődésnek, pedig a Holdra lépéssel még épphogy csak az orrunk hegyét dugtuk át a naprendszerünk felénk eső küszöbén. Azt is összesen egyszer. A péniszméregető hidegháború fegyverkezési versenyével tett kísérleti- és éles űrkalandok tapasztalata valójában egy szemtelenül fiatal tudományos- és technológiai sikertörténet, ami cirka 50 évvel később is szinte gyerekcipőben totyog valahol az út elején. A felbocsátott asztronautáinkra fizikailag és pszichésen gyakorolt, extrém körülmények közt jelentkező hatásmechanizmusok is nyilvánvalóan máig hoznak teljesen új eredményeket, mivel egyre hosszabb távon nyúlik el fenntartózkodásunk a folyamatos technikai fejlesztéseknek és lassanként gyarapodó ismereteinknek hála. Miként az exoszférában bejárt tér és eltöltött idő esetében is csupán a felszínt karistoljuk, úgy az izolált legénységre konstans nehezedő stressz, korlátozott élettér, magány, esetleg depresszió okozta szuicid hajlamok, vagy pszichotikus zavarok előtörése kapcsán sem látunk sokkal előbbre a kellő információk hiányában. A derék filmipar viszont mindig ott segít, ahol csak tud, és számolatlanul kihordott elképzeléseivel messze megnyújtja a téma elméleti projekcióit számunkra. Valamelyik hátha visszaigazolást nyer párszáz év múlva.

A film senkinek sem fog egzakt válaszokat kínálni a megszokottól élesen eltérő agyműködésről és a normaporlasztó, deviáns viselkedésformák miértjeiről, mert arra nem is különösebben törekszik. Inkább nagyon helyesen visszametszi az ágas-bogas témát a borderline szindróma legismertebb tüneteire és egy nyomasztó, rejtélyes sci-fi környezetbe plántálja, valamelyest áthangolva őket a felöltött űrköntöshöz. Ugyan nem merészkedik messze a parttól a komplexitás tengerén, épphogy derékig gázol a „mélyvíz” tábláig, de szerencsére így is nyitva hagyja az ajtót azok számára, akik a kirakatba pakolt portékákon túl elterülő mondanivalón szívesen tépelődnének hangyányit. Ahelyett, hogy konyhakészen szervírozná a magvas magyarázatokat, hőseink kálváriáján keresztül piszkálja meg a fantáziánkat az alternatív, párhuzamosan futó igazságokról, emberi mivoltunk civilizációs kereteiről, azok határainak elmosódásáról, morális társadalmi kérdésekről. Mindeközben ügyes mozdulatokkal dolgozza rá egész szerkezetét a megtébolyodott elme origója körül keringő koncepcióra, ami az előzetes elvárásokhoz képest több ponton tartalmaz nem várt eseményeket, mint azt elsőre sejtenénk.

Baljós némaság fojtja feneketlen katlanjába az Elysium űrhajó fedélzetét. Az a fajta sűrű csend, ami nehéz ürességével jéghidegen simítja végig a hallócsontocskákat, szinte hallani az életre kelt, falak közt kongó semmi súlyos lépteit. Csak néhány, tartalék áramforráson haldokló világítás szolgáltat bizonyítékot a létezésre, egyre lemondóbban, egyre halványabban pulzálva az eluralkodó feketeség éhes alaktalansága ellen. Csupán elvétve töri meg a beazonosíthatatlan koordinátán tartózkodó hajótest tetszhalott nesztelenségét valami küszködő rendszermechanika, egy talán el sem hangzott távoli csörrenés, kivehetetlenül vékony hangfoszlányok, valamint a hajó egészét átjáró, random rengések. A kihalt legénységi körlet sötétjét hirtelen élesen megmetszi egy ébresztési szakaszba lépett hiperálom-kapszula, melyből sokkos állapotban vergődik ki a szolgálati idejét megkezdő Bower tizedes (Ben Foster). A kognitív funkciók fokozatos visszatérésével hamar ellepik a maró kétségek, ahogy az előírt protokoll szerint lépésről lépésre munkavégzésre alkalmas állapotba hozná magát. Bár az erős emlékezetvesztés kikerülhetetlen mellékhatása még jó ideig vele marad, a fennálló körülmények rendellenességét azért elég könnyen felismeri. A váltás személyzet sehol, ahogy bárki más sem jelentkezik, a körlet le van zárva, a híd megközelíthetetlen, a teljes fedélzeti rendszer működésképtelen, pedig az előző műszak kollégáinak kapszulái üresen tátonganak az övé mellett, tehát valahol valakinek lennie kell. Remélhetőleg. A feloldhatatlan információhiány és csapdahelyzet kettős őrlésében egészen addig semmiféle kiút nem mutatja magát, amíg a bizonytalanul tapogatózó felfedezéseit meg nem szakítja egy újabb kapszula felszisszenő hidraulikáinak hangja. A névtábla szerint Payton hadnagy (Dennis Quaid) pottyan ki a hiperálomból, akit az éledező agyi kapacitásaikhoz mérten a tizedes gyorsan képbe hoz a helyzet komolyságáról. Immár ketten veselkednek neki felszámolni a fizikai és ismereti blokkoló tényezők listáját, hogy kideríthessék, egyáltalán mi folyik itt, eleve mi volt a küldetés, hol vannak tulajdonképpen, merre tartanak és miért? Ahogy nyomozásuk során exponálódnak az addig homályban ragadt részletek, igen váratlan dolgok bukkannak fel az expedíciós küldetés kisiklott eseménysorozatának hátterében, aminek a véres titkokon kívül az egészét körbelengi valamiképp a feneketlen mélyűr magányában tenyésző pandorum szindróma, ami a célja vesztettség kilátástalanságából hajt gyilkos gondolatvirágokat az elmében:

Nincs visszaút. Nincs otthonod. Nincs felelősség. Tiéd a mindenség. Tiéd a semmi. Tiéd a sorsod. Egymagad vagy.

Mert mit is jelent nekünk a kontroll megszűnése, a teljes szabadság beköszönte? Hogy az évezredeken át csiszolgatott, konszenzusos társadalmi normákat, jogrendszereket levetve élünk bele a nagyvilágba? Mi van akkor, ha hirtelen porba hull a póráz és többé nem csak a kitaposott udvarunkat mászkálhatjuk körbe, hovatovább a kerítésen is átnézhetünk, akár át is bújhatunk alatta? Mi van akkor, ha egyszer csak nem felelünk tovább semmilyen hatalomnak? Önként folytatnád az elődök által követett szociális modellt, esetleg valami új szemléletű keretezést hoznál létre, vagy csak simán bedobnád a gyeplőt a vegytiszta anarchia közepébe? Mert ami egy valakinek joga, az másnak bilincse lehet, amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy a jog egyfajta védelmet húz körénk, egyéb felek akarata ellen. Nincs tehát egyoldalú érme. De létezhet-e ilyenformán működőképes verziója a korlátlan szabadságnak, amit egyedül a felülírhatatlan természeti törvények határolnak? Inkább elcipelhetetlen terhet róna ránk, vagy a legbecsesebb ajándékot testesítené meg számunkra? Netalán épp az érte folytatott harcok határoztak meg minket alapjainkban, miközben a másik oldalon folyamatosan építgettük történelmünk során a korlátozó rendszereket a civilizált közösségek oltárán? Vajon szándékosan tápláljuk ezt az örökös, feloldhatatlannak látszó ellentmondást, vagy tudat alatt zakatolnak az evolúciós védelmi mechanizmusok, mert természetünkből fakadóan alkalmatlanok lennénk kezelni a ránk szakadó, merőben más fókuszpontú létparadigma hozadékait? Lehet, hogy csak az előre kijelölt választási tartománnyal megcsonkított szabadságelvek fenntarthatóak hosszú távon, és valójában egy gúnyos délibábot hajszolunk mindhiába?

Vagy csak azért gondolom ezt, mert részlegesek a tapasztalataim, hiszen csak a jelenlegi berendezkedés légkörét szippantottam fajunk történetének szemvillanásnyi töredéke alatt? Fel lehetne ép ésszel dolgozni az átmenet nélküli semmi eljövetelét? Elvárható ez voltaképpen, amikor az emberi agy szuperszámítógépe egyszerűen nem tud műveleteket végezni zéró ingerrel és nulla ismeretanyaggal valamiről, ezért automatikusan feltölti különböző kapaszkodókkal, hogy legalább némi értelmet nyerjen, amire nincs jottányi rálátása sem? Hát nem épp így alakultak ki valahogy a világvallásaink és hiedelmeink is, hogy picivel elhelyezhetőbbé váljon a keletkezésünk és a halál utáni állapotunk? Szóval az új körülmények impulzusai, megszerzett tudáshalmaza, rögzített támpontjai nélkül ki mondja meg, hogy melyik aspektust kiszolgáló elmeállapot a normális? Ki, vagy mi ruházná fel ilyen hatalommal? És melyik normarendszer mércéjével vizsgálná? Jobb/rosszabb lesz egyik a másiknál, vagy csak különböző? Egyébként mit értünk pontosan a „normális” alatt? Asszem körbeértünk… Tehát a pandorum fantázianevű félfiktív tünetegyüttest egy, már isteni hatáskört érintő döntéshozás masszív nehezedése váltja ki, az ehhez tapadó, eredménytelen lelki tépelődésekkel kirakott, teljes újradefiniálás elviselhetetlen terhéről mesél, az ismeretlentől való roppant félelemről és összeomlásról, avagy ébredésről(?). Ez pedig a csillagporos úton némán utazó zárt térben annyira nem funky, ha fékevesztetten elburjánzik.

Jóllehet, a két főszereplő színészt egyenként is kedvelem, a Quaid-Foster páros az első perctől különösképp remekül rezonál egymással a sejtelmes díszletek állandó fenyegetésében. Egy viszonylag kisebb költségvetésű alkotáshoz képest, pofásan autentikus sci-fi környezetet tudtak felhúzni a szakemberek, aminek - pozitív értelemben véve - sokszor nagyon jót tett a fénytelenség. Itt-ott még kicsit sikerült is megidézni az Alien filmek bőr alá mászós, borzongató hangulatát. A cselekmény ügyesen, apránként nyitja ki látószögünket a történtekre, Bowerrel és Paytonnel párhuzamosan. Pont elegendő vastagságú hátteret fed fel a karakterek mögött, ami megfelelően adagolja a motivációik mibenlétét. A feltűnő mellékszereplők azért nem sikerültek ennyire kidolgozottra, plusz becsukott szemmel megtippelhető mindegyikük sorsa, de a bőven korrekt főszereplői alakítások mellé nem is hiányzott több dudás az űrcsárdába, derekasan kiszolgálták a velük kitöltött szálakat. Szerencsére klasszul kontúrozták a figuráikat és biztos kézzel mozgatták őket, mind hozzátettek valami értékes adalékot a cselekményhez és nem lógtak dologtalan harangnyelvekként a levegőben. Meglepő módon a két lábon járó löncshússzerepek háttérbe szorultak, bár túlzás lenne kijelenteni, hogy nem voltak a sztori mentén elszórva tiszavirág életű áldozatok, akiknek sors(f)ordító nagymonológja kimerült egy meleg vérbugyorban gurgulázó halálhörgésben.

Ugyan Christian Alvart rendező a történetet nem cicomázza szerteszét, azt meg kell hagyni, hogy hiányérzetet senkiben nem fog hagyni a vállalásaival, sőt, tök jó érzékkel helyezi el az új lendületet adó csavarintásait, maximálisan kitartva a dinamikus tempót és kellően hullámoztatva a feszültséget. Alvart akarva-akaratlanul annyi ötletes dolgot mutat nekünk, hogy arról óraszám lehetne diskurálni, de legkevésbé szeretném bárkinek tompítani az elsőkörös élmény erejét. A rendező hiába nem az a kiköpött forradalmi feltaláló típus, ellenben egy szorgalmas nebuló, aki pazarul elsajátította a nagy tanárok leckéit és magabiztosan le is vizsgázik tételeikből. Helyesen felismeri, hogy vagy leragad a felvezetett tematika kifejtős kérdéseinek terjengős válaszadásainál, de akkor könnyedén elveszhet benne és megcsúszik a játékidővel, vagy ő maga teszi fel és hagyja nyitva a kérdéseket nekünk, miközben egy nem épp vérszegény, nyomasztó atmoszférájú horrormozival kínál 108 percnyi, baromi jó tudományos-fantasztikus szórakozást. Különösen tetszett az ábrázolásmód, ahogy az erőszak arcainak nyers brutalitását igazából nem holmi öncélú bélparádéval, patakokban hömpölygő vérfakasztással azonosítja, hanem kizárólag szaftos köretként tálalja a filmben felhasznált gore kvótát. Ehelyett inkább eggyel továbbment és az embertelen szituációk puszta reménytelenségén, kendőzetlenül természetes kegyetlenségén keresztül lapogatja meg a nézők felpuhított lelkületét.

Azt persze nem állítom, hogy minden irányból kikezdhetetlen a sokoldalú felülete, mert biztosan nem az, és valszeg hemzseg a témában jártasabbak előtt kirajzolódó logikai hibáktól. Mindenesetre engem, a csak egy űrhajó látványától elaléló, egyszeri sci-fi rajongót megvett a vagányságával, a műfaji sajátosságok felrázott arányaival, valamint a kellemesen elszórt meglepetéseivel és a totálisan tátottszájú „naneeebassszmár” lezárásával. Ennyi pozitív előjel közt egyéb gyengeségei kevéssé verték ki a szemem, ám az azért némileg bepiszkolta az összképet, hogy a kelleténél pár fokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az akciófilmes fogásokon alapuló világosabb, pörgősebb jelenetek, amik sajnos felhígítják a remekbeszabott kezdeti klausztrofóbiás, fullasztó légkört. Megértem és élvezem ezt a fajta műfaji ötvözetet is, aminek egyértelműen helye van a mozipalettán, de az én személyes ízlésem inkább a lassabb, darkosabb vonalat preferálja. Jócskán komolyabbat markolhatott volna minden szinten, ha megtartja a felütés hangulati színezetét. Itt kéne jönnie, hogy mi’ epikus audiosáv kísérte le mindezt, de furcsamód a hangzásról semmi emlékem nincs, ami vagy azért van, mert zseniálisan hibátlan kiegészítője volt a látottaknak, vagy azért, mert teljesen színtelen-szagtalan nulla. A most már kb. 10. megtekintés után sem tudom felidézni a zenei vonulat egyetlen momentumát sem így hirtelen, az effektekbe viszont nem köthetek bele, simán hozzák a beszippantáshoz és átéléshez szükséges autentikusságot.

Személy szerint engem módfelett keserűen érint, hogy a Pandorum anno kozmikus hasalásban landolt kritikailag (Metascore: 28), illetve anyagi kategóriában is bemutatott egy 90 fokos földbeállást a több, mint 10 millió dolláros deficitjével. Láttam már fényévekkel iszonytatóbb fércmunkák agyrémeit, amikkel szégyenszemre egy fakkba hajították a süllyesztőben, ráadásul ugyanúgy nem beszél róla a lőtéri kutya sem, holott ennél méltóbb utóéletre volna érdemes. Ha felidézem, hogy gondolatisága és néhány vizuális megoldása hány éve van már velem folyamatosan, bizony azt kell mondjam, bárkinek megéri a próbát és a későbbi újrázásokat, vállalom a következményeket. Kiérdemelt 8/10.