2018. hangos év volt a filmiparban. Túl hangos. Az egyébként is harsány marketing robajló ordításának káros tevékenységét szépen fokozza, mondhatni katalizátora a legtöbb nagyobb cím megjelenését övező, menetrendszerű feminista, pc, social justice warrior stb… gerjesztett hisztériaözön. Hatalmas kommunikációs zajban élünk.

Én naiv marha megint hagytam magam túszul ejteni egy sorozat kínálta, nagyívű történetnek, ahonnan nincs kiszállás, míg az utolsó résszel nem végeztél. Már az első 20 perc alatt hallottam lelki füleimmel az idő-medvecsapda fémes nyikordulását, ahogyan megállíthatatlanul rám csattan, és keblére ölel egy régi jóbarát, Mr. Point of No Return.

Nehéz egy ilyen film után bármit is mondani, írni. Nem is akartam. Egyáltalán nem is kell. Gondolatban lesétáltam a Duna-partra és a vízbe hajítottam a kulcsot, amit az imént fordítottam rá szívem egy fiókjára, benne 136 percnyi gyönyörű, életre szóló emlékkel.

VIGYÁZAT, HOSSZÚ OLVASMÁNY!

Ahogyan életem minden területén, úgy filmszerelmesként is az elvek emberének vallom magam. Van egy igen terjedelmes, képzeletbeli filmes becsületkódexem, ami tartalmazza az általános nézői etikett főbenjáró bűneinek listáját is. A legritkább esetekben hagyok magamnak kibúvót ezek alól, akkor is vaskos lelkifurdalások vijjogó seregletének kíséretében. A minap viszont váratlanul bekövetkezett legfőbb belső szabályzatom önkényes rugalmasítása.

Baaaaaby shark, du du duu dududu du duuu, baby shark, du du duu… bocs, szülői ártalom… szóval plakát meglát (nem ezt), áll összeszed, trailer megnéz, lélegzet eláll, szerelem pipa. Óriáscápa, Jason Statham, mértéktelen kínai tőke. Hát mi kell még ide?

Van ez a megfáradt zombis téma. Maga a műfaj is hasonlatos felvonultatott szörnyetegeihez. Általában agyatlanul csoszog, folyamatos vágyakozással, nyálcsorgatva éhezi a nézői figyelem frissen lüktető húsát, melyből erőt nyerhetne a folytatásra. Van, hogy ritmusvált és futásnak ered, néha még váratlan eszközhasználatot is megkockáztat, de hogy gondolkodjon is, az már szórványosan előforduló példány.

Nemrégiben teljesen elkapott valami semmiből jött érzés, hogy mihamarabb fel kell ülnöm a nosztalgiavonatra, megcsodálni egy letűnt kor panorámáját gondosan elraktározott emlékeimen keresztül. Jegyet is váltottam egy, tán meg sem történt előző életbe. Korosodó filmekről elmélkedni, pláne, ha ismert darabról van szó, általában nem egy hálás feladat. Egyrészt kimondottan könnyű az emberekben kialakult, jótékonyan romantizált képekbe gázolni, másrészt nehéz újat és másként mondani egy évtizedes, akár több évtizedes múltra visszatekintő alkotást illetően. 

A Death Sentence 12 éve őrzi helyét megkérdőjelezhetetlenül a nagyok asztalánál, válogatott kedvenceim közt. Vannak filmek, melyek kapcsán jó ideje nem tartom számon, hogy hány alkalommal láttam, csupán az előre mormolt párbeszédek, mindenre felkészült könnyzacskók, a végletekig ismert helyszínek, képzeletben kivetült, ismerős illatok és szagok árulkodnak arról, hazatértem.

Jááájjj… Nehéz ilyenkor bármit is írni. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a Netflix lecsapott a film kizárólagos forgalmazására, elég pipa voltam.

Joel Edgerton-ról az It Comes At Night alatt szóltam már néhány jó szót, szeretném most elétek tárni a miértjét.

Többnyire minden műfajról van egy szilárd elképzelésem, megítélésem, hogy mennyire akarok vele érintkezni életem során. Ebben egyáltalán nem ismerek árnyalatokat, vagy rá sem emelem a tekintetem, vagy szélesre tárt karokkal üdvözlöm, döntésem természetemből fakadóan általában tartós, megingathatatlan. Csupán egyetlen egy műfaj van, amellyel kimondottan rapszodikus kapcsolatot ápolok, csiki-csuki, se veled, se nélküled, rosszabb fajta szappanoperát. Egyedül egy hálátlan dög van, aki ezt megteheti velem. Tökéletlenségében izgalmas, váratlan meglepetésekkel tarkított, mégis érzelmi sivárságot magában hordozó, dédelgetett szerelem ez a horrorfilmekkel.

A R&M 4. évadának végre valahára esedékes, halál lassú eljövetele előtt szeretném rövid(ebb)en mindenki figyelmét felhívni erre az animációs sorozatra, ami a maga idejében idehaza viszonylag feltűnésmentesen, de egy életre megreformálta a minőségi tartalom és könnyed szórakozás ritka ötvözetének eddig ismert, tökéletes receptúráját.

Az Upgrade ajánlóm első gondolatomra kimerült volna egy vaskos „Aztak*rva”-ban, amit pár pillanatig meg is akartam hagyni metsző magányában. Ember nem lehet ennél kifejezőbb a látottak alapján, de muszáj kiengednem a bennem tomboló gondolati szupervihart, mielőtt cafatokra tépi elmém vitroláit. Számolatlanul rohantak meg közlendőm nyersanyagai, amiket megpróbálok most rendezett csokorba szedve prezentálni nektek, mert nem lehet mellettük szótlanul elmenni. Öveket be, ez most nem lesz rövid.

Joaquin Phoenix. Jelenség. Kőkemény profizmus. Nagybetűs alázat. Kivételes tehetség. Irigylésre méltó szerénység. A rivaldafény tökéletes komplementere, miközben teljesítménye és érdemei alapján rohadt magasan tornyosul rengeteg „A” listás színésztársa fölé.

A Jurassic Park/World immár 5 részen keresztül bizonyítja be nekünk a mozivásznakon, hogy jobb nem bolygatni olyan erőket, ami felett nincsen hatalmunk, csupán szeretjük azt hinni. Úgy látszik, a szájakba rágott üzenetet egyedül Hollywood nem képes megérteni és csak-csak visszajár a dínós univerzumhoz, hiába láttuk, miként csúszik ki kezéből fokozatosan az irányítás.

Amikor azt hiszed, hogy egy zsáner már tényleg a végletekig kimerült kincseiből, annál nagyobb meglepetés, mikor az ember időről-időre mégis átesik egy váratlan ékkövön.

Természeti katasztrófák, emberi tragédiák, nyomorúságos körülmények idején joggal merül fel sokakban a kérdés: tulajdonképpen hol van ilyenkor Isten? Miért fordítja el arcát gyermekei felől? Hogyan hunyhat szemet ennyi szenvedés felett? Hát… bennem ezek akkor fogalmazódnak meg, amikor a nevével olyan veretes főbűnt követnek el, mint a „The Nun”.

Apának lenni a legkirályabb dolog az életemben. A felelősségteljes férfiember szerepe persze nem mindig egyszerű, viszont rengeteg egyéb endorfinforrás mellett belsőzsebében csempészáruként cipelhetem magammal 2. gyermekkorom titkos vágyait, bebújva kislányom védernyője alá.

Vannak időszakok, amikor képtelen vagyok erőt venni magamon, hogy különösebb figyelmet szenteljek a filmválasztásnak. Ilyenkor agyi funkcióim szokatlanul alacsony órajelen ketyegnek, így elég egy megmagyarázhatatlanul jól hangzó hívószó bevillanása és a következő 2 óra sorsa el is rendeltetett.

Ez volt az a film, amiről aztán tényleg nem akartam írni egyetlen sort sem. Mindenki ismeri, majdnem mindenki látta elődjeivel együtt, nagyon sokan játszották is, javarészt szereti az istenadta nép, összes bugyutasága ellenére. Még ha nyilvánosan kivont karddal vonulsz is ellene, szíved mélyén ott a helye a megfelelő polcon, ebben biztos vagyok.

Egy ideje már tologatom életem legmeghatározóbb top 10-es listájának összeállítását. Őszintén szólva, így még sosem szedtem össze magamnak sem, érdekelt, hogy milyen képet fest majd rólam, ha egyszer megcsinálom. Meglepőt.

Ó, azok a francos, flancos franciák…! Mekkora múlt, kiváló borok, micsoda kultúra, minő történelem, mily zamatos borok, mennyi eszme, Renault, borok, Napoleon, sajtok, Citroen, Eiffel-torony, gyönyörű borvidékek, Peugeot, Zidane, bagett és a boraik. Vagy ezt már írtam?

Jelen áldozatom, anno 2010-ben - amennyire én emlékszem - meglehetős marketingcsendben evickélt be hazánkba, bár megmondom őszintén, azt sem tudom, hogy mozik egyáltalán vetítették-e? Ugyanis kb. 2 évvel később akadtam rá, teljesen tanácstalan ábrázattal, hogy hát ez a jószág meg hogyan került el engem ennyi időn át...?

Olvastam valahol egy cikket Dwayne „The Rock” Johnson életéről, amelyben azt cincálták, hogyan lett korunk egyik, ha nem legnagyobb self-made man-je (önerőből feltörekvő, önmegvalósító embere). Igaz, ami igaz, majdnem minden, amihez nyúl, arannyá változik. Majdnem.

Hosszan gondolkodtam, hogy tulajdonképp mi ültet le az 1974-es, nem túl kiemelkedő, bizonyos körökben mégis épphogy, de kultfilmmé öregedett Death Wish remake-je elé. Némi erős és kicsit több, közepesen erős hívószó keringett lelki szemeim előtt, pont azon a határon tartva, ahol bármelyik oldalról elég lett volna egy gyengéd fuvallat, hogy bezuhanjak valamelyik opció karmaiba.

A 2012-es bemutató óta meglepően sok ismerősömtől hallom a mai napig, hogy felfedezetlen maradt számára ez az értéktelennek hitt, folyóba visszadobott csiszolatlan gyémánt. Igen restellném, ha pont az egyik örök személyes kedvencem, nevem 50%-ának tulajdonrészét birtokló karakterről és történetéről nem ejtenék meg egy értekezést.

Jó ideje nézünk mi ketten farkasszemet egymással a szoba légterén át esténként, de végül valami zsigeri rossz érzések folyton tovább rugdostak a következő opcióig. Leonardo DiCaprio Oscar-ért való giccses vonaglása a természet zord ölén (A Visszatérő - The Revenant) látszólag minden érdeklődést kiölt belőlem a túlélő/kaland műfaj iránt.

Őszintén szólva szívesen meglapogatnék minden "szakértőt" egy döglött kuvasszal, aki letérdelt a szokásos trendből lehúzásnak és beállt a sorba, mert az vagy nem látott ki a szemén, vagy elfelejtette és/vagy meghazudtolta azt a 14 évvel fiatalabb énjét, aki 2004-ben tátott szájjal és szeretettel csordult szívvel nézte a vásznat 115 percen keresztül.

Akkor itt és most stílusosan az írást is kicsinyíteném, többre nem is érdemes...

Pár szót engedjetek meg az álmokról.
Sok tekintetben hasznos álmokat dédelgetni, van, akit hajtanak, van, aki szeret ölelő karjaiba menekülni zord világunkból, igazából elérési vágy nélkül és van, aki divatból tart "mondvacsináltakat". A léc magasságától függően válhatnak ezek valóra, vagy maradhatnak meg menedéknek, de egy biztos... az álmok attól igazán gyönyörűek, hogy nem teljesülnek be.

Tőlem szokatlanul, meglehetősen sok időnek kellett eltelnie, hogy rá tudjam magam venni a film megtekintésére egy képregény adaptációhoz képest. Talán az elején érdemes leszögeznem, hogy Wonder Woman karakterénél érdektelenebb és kétdimenziósabb DC hős nem létezik szvsz, sosem rajongtam érte különösebben. Ne most, Captain America, ez most a DC tagozat.

Az "Arthur Király: A kard legendája" című film sok tekintetben maradandó csillagfény marad amatőr filmrajongásom világegyetemében. Hiszem, hogy nem vagyok egyedül ezzel, dacára, hogy sokan megpróbálták elhitetni velünk, nézőkkel, ez márpedig nagyon nincs így jól. Hiába bilincselt le a film minden képkockája, alatta csapott belém igazán a felismerés, aminek már régen be kellett volna ütnie, hiszen nem újkeletű jelenségről van szó.

Kojot, azaz prérifarkas. A világ egyik legadaptívabb evolúciós csúcskonstrukciója, melynek genetikai nehézvértezete a legkülönfélébb környezeti változásokkal szemben is kimagaslóan ellenállóvá teszi őt.

A Kojot vitán felül az egyik leghányatottabb sorsú filmipari drágakövünk, aminél jobb dolog aligha történt velünk az elmúlt évek során hazai mozis tekintetben. Már első megtekintése után felébredt bennem az érdeklődés az ember iránt, aki ezért a magyar földre importált vadnyugati hangulatért felelős.