Mert „minden más délibáb, csak a barátság él tovább”.

Mióta az eszemet tudom, belém van kódolva egyfajta tudatalatti, passzív ellenállás az egyetemes hisztériák, tarajos hype-hullámok és a bármilyen területen elkövetett erőszakos tukmálás szentháromsága mentén. Ahogy elkezdenek ugrálni a fejemen, hogy „EZT MINDENKÉPP LÁTNOD KELL”, vagy egy addig…

Kivételesen élnék egy rövid preambulummal: Anyád!

Gondosan dédelgetett reményem agyveleje váratlan gyorsasággal freccsent szét a valóság rideg márványpadlózatán, ahogy leszédült az előzetes elvárások magasságaiból. Picit még rángatják az idegek, aztán nem mozdul többé. Lefekszem mellé. Semmibe révedő, élettelen tekintetébe veszek, mialatt sokszor…

Volt egyszer egy sorozat, mely épp csak szárba szökkenő történetével akaratlanul is saját, predesztinált elkaszálásának állított megrendítő metaforát. Amit a profit mámorító vakságában raboskodó ember romlott kézjegyének feromonjával csak megfest, Káin bélyegeként lüktet rajta kárhozatra ítélve,…

Kedvelek néha nem nagyokat érezni és migrénig kirakózni, vagy tövig rágni a körmeim. Nehezebb napokon, heteken átmanőverezve, midőn asztráltestem már hányni sem tér belém, és a tükörképem sem integet többé vissza, jobb gyógyírt keresve sem találhatnék egy szimpla feel-good filmnél. Se ő, se én nem…

2018. hangos év volt a filmiparban. Túl hangos. Az egyébként is harsány marketing robajló ordításának káros tevékenységét szépen fokozza, mondhatni katalizátora a legtöbb nagyobb cím megjelenését övező, menetrendszerű feminista, pc, social justice warrior stb… gerjesztett hisztériaözön. Hatalmas…

Én naiv marha megint hagytam magam túszul ejteni egy sorozat kínálta, nagyívű történetnek, ahonnan nincs kiszállás, míg az utolsó résszel nem végeztél. Már az első 20 perc alatt hallottam lelki füleimmel az idő-medvecsapda fémes nyikordulását, ahogyan megállíthatatlanul rám csattan, és keblére ölel…

Nehéz egy ilyen film után bármit is mondani, írni. Nem is akartam. Egyáltalán nem is kell. Gondolatban lesétáltam a Duna-partra és a vízbe hajítottam a kulcsot, amit az imént fordítottam rá szívem egy fiókjára, benne 136 percnyi gyönyörű, életre szóló emlékkel.

VIGYÁZAT, HOSSZÚ OLVASMÁNY!

Ahogyan életem minden területén, úgy filmszerelmesként is az elvek emberének vallom magam. Van egy igen terjedelmes, képzeletbeli filmes becsületkódexem, ami tartalmazza az általános nézői etikett főbenjáró bűneinek listáját is. A legritkább esetekben hagyok magamnak kibúvót ezek alól, akkor is…

A mindennapok szokásos forgácsolódásában időről-időre felmerül a sürgető igényem valami pozitív, érzelmi atomtöltetre, mely lelkileg visszalök az alapértelmezett beállításaimra és azon túl. Hasonló esetekre tartogatott vészforgatókönyveim közt örökös opcióként hever gondolati asztalomon Brad Bird…

Baaaaaby shark, du du duu dududu du duuu, baby shark, du du duu… bocs, szülői ártalom… szóval plakát meglát (nem ezt), áll összeszed, trailer megnéz, lélegzet eláll, szerelem pipa. Óriáscápa, Jason Statham, mértéktelen kínai tőke. Hát mi kell még ide?

Van ez a megfáradt zombis téma. Maga a műfaj is hasonlatos felvonultatott szörnyetegeihez. Általában agyatlanul csoszog, folyamatos vágyakozással, nyálcsorgatva éhezi a nézői figyelem frissen lüktető húsát, melyből erőt nyerhetne a folytatásra. Van, hogy ritmusvált és futásnak ered, néha még…

Nemrégiben teljesen elkapott valami semmiből jött érzés, hogy mihamarabb fel kell ülnöm a nosztalgiavonatra, megcsodálni egy letűnt kor panorámáját gondosan elraktározott emlékeimen keresztül. Jegyet is váltottam egy, tán meg sem történt előző életbe. Korosodó filmekről elmélkedni, pláne, ha ismert…