Love, Death & Robots S01 (2019.)

mv5bmtc1mjiyndi3nl5bml5banbnxkftztgwmjq1oti0nzm_v1.jpg

Egyet mondhatok. Azt a magasságos fűzfán fütyülő rézf*szú bagolynak a térde kalácsára borult szentséges szivarja végit, azt…

Léteznek jó sorozatok. Léteznek kiváló sorozatok. És létezik a Love, Death & Robots. Van a telitalálatnak egy olyan fokozata, ahol már nem a bennszakadt hangom ürességében tátongó szám szélén csorgó nyálat törölgetve próbálom összekapirgálni a mondanivalóm srapneleit, hanem gondolatban vissza kell nyelnem elszabadult hullámait homloklebenyem mögé, amíg kijjebb nem simulnak, némileg megmunkálhatóvá nem válnak. Ritkaságszámba megy nálam az a fajta elsöprő lelkesedés, ami most féktelenül csapong bennem. Ezen a ponton pedig ki merem jelenteni, hogy a LD&R egy azon tündöklő drágakövek közül, melyek igazán felszentelik és értékessé teszik a Lumiére fivérek mozgófényképezés feltalálásához fűződő szabadalmát, ami 124 éve indította útjára a ma ismert filmipari műalkotások evolúcióját. A készítő csapat húzóneveit, David Finchert és Tim Millert nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Fincher összes műve és Miller Deadpoolja után ismételten felejthetetlen órákat ajándékoztak nekem az urak, most azonban teljesen más értelemben és irányból. Úgy hiszem, joggal nevezhetem produceri-írói-rendezői munkájukat a teremtés omegájának, életem egyik legmeghatározóbb alkotásaként vonult be azonnal a halhatatlanok közé, mely megbűvölő varázsának mélységében egy életre el tudnék temetkezni.
1050782-simpsons-love-death-robots-take-home-animation-emmy-awards.jpg

Márciusi érkeztekor még halvány sejtésem sem volt a létezéséről, pár hónappal ezelőtt térugrott elém a semmiből az animációs sorozat egy random képe az érdekfeszítő címével karöltve, amit abban a szent pillanatban, a másodperc törtrésze alatt alfa prioritással címkéztem fel. Szerelem, halál és robotok. Ezek az én esetemben kiváltképp brutálisan erős hívószavak, egy mozdulattal le is söpörtek minden mást a gondolati tervezőasztalomról. Ekkorra már teljesen mindegy volt, hogy valójában ki fia-borja, miről szól, milyen műfaj, feltétel nélkül imádtam 3 szó és egy kimerevített kép után. Logójává formálódott szemeim csillapíthatatlan golyózásba kezdtek, mint az addiktív szenvedélyeiről levágott, elvonási tünetekkel küszködő drogfogyasztó. Megspóroltam hát minden további élményromboló informálódást és belevetettem magam az ismeretlen csábításába. Ha valaki, én bizony oda meg vissza vagyok a jóféle meglepetésekért, de általában akkorára a legkevésbé sem számítok, ami a kezdés perceiben vert tarkón először, majd rá nem sokkal megint, hogy a következő résszel ismét, majd azután is, azután is, és amikor már nem tudsz emberileg többet elképzelni, azután is.
Amennyiben hozzám hasonlóan vakon akarsz belemerülni a teljes élmény nyújtotta kivételes élvezetekbe, ajánlatos az írásvégi összegzésre ugranod, mert a következő bekezdések bár spoilermentesek lesznek, a keretet fel fogják skiccelni és én mondom, nem biztos, hogy tudnod kell bármit is róla. Az írásom megvár, amíg végzel vele.
26-love-death-robots-2_w1200_h630.jpg

Letaglózott a tény, hogy az előzetesen látott pillanatfelvételhez képest mintha tökéletesen más film elé ültem volna le. Már a látványvilág is eltérő dimenziót mutatott, a korábban látott szereplők sehol, de maga az epizód kicseszett jó, így különösebben nem foglalkoztatott tovább a felbukkant anomália, hagytam magam elvinni a kényeztető audiovizuális köntösbe öltöztetett történetnek, „majd lesz valami” alapon. Szinte még fel sem ocsúdtam a lélegzetelállító nyitányból, amikor a stáblista váratlanul lehúzta a fényeket. Öhmmm… hahóka. Stáblista? Mi van? Elment volna egy óra? De hát ez csak… ez csak… tizen… öt perc volt. Mondjuk rendesen laktató tizenöt perc, de tizenöt perc?! Hol a többi? Merre vannak a korábbi képen szereplő robotok? Mi zajlik itt?
Hát, kérem szépen… Meglett mindkettő. A hiányolt játékidőt további 17 epizód szintén, átlagosan 15 percben meghatározott terjedelmében találtam meg, a három mesterséges intelligenciát pedig egy másik epizódban, hogy aztán soha többet ne lássam őket viszont. Bizony. A készítők ugyanis megléptek egy olyan meredek koncepciót, amivel néző nem sűrűn találkozhat manapság. Leporolták és igen hosszú előkészítéssel újragondolták a nettó felnőtteknek készült 1981-es Heavy Metal rajzfilmsorozatot, amit a látottak után biztos hétszentség, hogy pótolni fogok. Ezzel a 18, rövid epizódból álló művel a sztratoszféráig rúgták a jelenkori sorozatkészítés konszenzusos, könnyű sikert garantáló szabályrendszerét. 18 térben, időben, stílusban, látványvilágban, műfajban, hangulatban és üzenetben, gyakorlatilag mindenben masszívan eltérő, egymással már-már láthatatlan nexusban lévő etűdök halmaza. Mindössze bő 4 órányi kerettel zsonglőrködve tanít meg minket egyszerre szeretni és gyűlölni, többre törekedni és megelégedni, félni és felszabadulni, fájdalommal együtt élni és megbékélni, gyászolni és örülni, múltat tisztelni és megújulni, sírni és nevetni, áldozatot hozni és felelősséget vállalni, sorolhatnám még percekig, annyira tömény a becsomagolt útravaló. Széles érzelmi skálák és határtalan gondolati távlatok apró, animált bonbonokba fecskendezve. Pontosan ettől detonál szét benned minden darabja az első kóstolástól kezdve, szétfeszíti a töltelék. Egyetlen egy aranyszabály közös díszdobozába van zárva az évad egésze. Minden résznek rá kell kapaszkodnia a Love, Death & Robots cím valamely összetevőjére, ez lehet egy, kettő, akár mind a három is. Ennyi. Kicsit egyébként azt az érzést kelti utólag visszatekintve rá, mintha egy kiírt rövidfilmes pályázatra beküldött anyagok közül nem tudtak volna győztest kihirdetni, ezért összegyúrták a legesélyesebbeket és egyben tárták a nagyérdemű elé. Cserében rohadt jól zakatol.

3robots.jpg
Nem fogjátok kitalálni, de a címéből adódóan óriási kínálat mutatkozik szerelemből, halálból és robotokból. Elsőre azt hihetnéd, hogy viszonylag nagy biztonsággal be lehet határolni a játszóterét, ám itt követnéd el az első és legnagyobb hibát. Szívesen puffogtatnék olyan szavakat, mint műfajteremtő, de hiába a maximális és profi technikai térkihasználás, ezt a fajta felállást nem a LD&R találta fel, csak bemutatta a zenitjét. Amikor épp nem már létező hollywoodi alkotásokra reflektál, a legváratlanabbul maszatol össze egymással szöges ellentétben álló zsánereket, élethelyzeteket és stílusokat, olyanokat, amiket mindig is látni akartál összeforrni. Napjaink háborús környezetébe szórt fantasy fűszerek? Történelmi vonulaton lovagló misztikum és sci-fi? Posztapokaliptikus sci-fi komédia? Abszurd utópia? Horror disztópia?A párosítások permutációi gyakorlatilag körbeérnek, itt tényleg találkozik a létező összes irányzat a másikkal. Mint amikor beletenyerelsz egy színekkel maxon telenyomott palettába és körkörös mozdulatokkal kened, kened és kened, a rengeteg összetevő pedig végül összeáll egyetlen végeredményül kapott árnyalatban. Amikor már sikerül megtalálni az állad és túlteszed magad ezen a speckó berendezkedésen, majd beljebb lépsz a kirakatból, csak még izgalmasabb terepre tévedsz. Annyira zegzugos a struktúrája, ami sokszor marad inkább sejtető, semmint szájbarágós, hogy megannyi szegletében valós, vagy vélt jelentést fedezhetsz fel. Ha nem ragadsz le a frontvonalban arcodba tolt üzeneteknél, igazi kincsvadászatot indíthatsz néhány órányi, napnyi, akár hétnyi emésztés és pár újabb megtekintés után. Az fix, hogy egy jó ideig minden esetben találni fogsz újabb érzelmi vagy gondolati csemegét, már amelyiknél az érzékszervek masszírozásán túl az agytorna is házi feladat volt az aktuális stábnál. Amennyiben erre esetleg egyáltalán nem vágysz, nyugodtan elengedheted magad a számtalan fazonú, szemkápráztatóan gyönyörű rajz és animáció részletgazdag világában lebegve, amik igazán intenzív ízüket az alájuk kevert zseniális zenei adalékokkal hozzák ki igazán. Néhol bizony a kettőt mintha egymásnak teremtették volna. Vizuális síkon meg esküszöm nektek, többször meg kellett állnom jobban szemügyre venni néhány részt, hogy csak egy megfilterezett élőszereplős felvételt nézek-e éppen, annyira szépen ki vannak dolgozva a szereplők és a környezet, teljesen valósnak ható mozgással és fizikával fellocsolva. Az egyedüli élőszereplős jeleneteknél pedig már azért kellett megállnom, hogy tutira nem animációval etetnek-e meg ezek után?

love_death_robots_hero.jpg
Súlyukat tekintve talán 2-3 laposabb rész jutott a csomagba, azok is csupán azért tűnnek erőtlenebbnek, mert a többi kimagaslóan profi minden aspektusában. Önmagában vizsgálva menten jobb színben látja az ember, bár enélkül is készséggel kiszolgálják a felállványozott koncepciót. A minden egyes epizódban különálló stábok által készített történetek többségében viszont olyan légkörbe vezetnek be minket, amik legrosszabb esetben is simán megérnének egy nagyjátékfilmet, esetleg több évados sorozatot. Ennek ellenére nem érezni hiányosnak a produktumokat, bravúrosan ívelik és súlyozzák a cselekményt, okosan emelik ki azokat a pillanatokat, szereplői tulajdonságokat, reakciókat, amik kivetítik elénk a többi, háttérben tartott részletet, ezáltal jóval többet elmesélve, mint azt várná az ember. Ilyen tekintetben rendesen megszégyenít sok más egész estés alkotást. Kendőzetlenül őszinte ábrázolásmódja nem finomkodja el a 18+-os besorolást sem, kifejezetten jót tesz neki a ránk gyakorolt durvább sokkolás természetes valójában, jóllehet a szerelem így már inkább hat pornónak, a halál inkább trancsírnak, a robotok pedig… robotoknak.

shape.jpg
Ha nem szeretsz dolgokat túlgondolni, nézd meg, ezután szeretni fogsz. Ha nem szereted az animációs filmeket, nézd meg, ezután szeretni fogod. Ha nem szereted a rövidfilmeket, nézd meg, ezután szeretni fogod. Ha nem szereted a címszereplő témákat, nézd meg, ezután szeretni fogod. Ha nem szeretsz az égvilágon semmit, nézd meg, legalább ezt fogod. Lenyűgöz, merengésre és változásra késztet, újra és újra leültet maga elé, miközben szórakoztat és elborzaszt egyben. Sajnos azonban muszáj egy minimális büntetést kirónom a gyengélkedő epizódok okán.

Nagyon izmos 9,5/10.

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!