Csak idő kérdése volt, hogy a Hotel Transylvania szörnyuniverzumos cukiság kampányának dollármilliókkal kirakott sikerén felbuzdulva más, kellően infantilizálható rémtörténetek tulajdonlói is felkapnak a Sony által gerjesztett hullámokra kicsit élvezkedni, mert nincs is annál felemelőbb, amikor faltörés közben helyetted valaki más lesz véres előtted haladva.

Ha megkésve is, de előbb-utóbb el kellett jönnie a síron túli létformákkal szíves-örömest cimboráló Addams família animált megpróbáltatásainak, amit a roppant szórakoztató alapművek kedvelőjeként talán még egyenesen vártam is a szívem egy rejtett szegletén. A különc figurák groteszk világa ugyanis fenomenális táptalajt jelent egy mindenki számára élvezhető családi mozihoz, kérdés, hogy a készítők elvetettek-e benne valami ritka tüneményt, vagy csak szimplán feltérkövezték az egészet a könnyed bejárhatóság érdekében?

Fenntartom, hogy gyermekeknek szánt filmeket, rajzfilmeket alkotni az egyik legösszetettebb feladat lehet a filmszakmában, hiszen a folyamat elejétől gondolni kell minden korosztállyal, mint potenciális befogadó. Egy prosperáló franchise reményében hosszú távú érzelmi elköteleződést kell kiharcolni, éppen ezért nagyon nem célravezető csak egyikhez, vagy másikhoz szólni az animált képkockákon át. Szükség lesz szerethető szereplőkre, igényes és választékos humorra, szemet gyönyörködtető látványban úszó hangulatébresztésre, ötletes kikacsintásokra, működő drámai vonulatra és valami igazán értékes útravalóra, továbbá egy mindezt szorosan összehálózó sztorira. Tojáshéjak törékeny csapdái közt szökellve kell áttáncolnia a túloldalra, de ha egy kósza véletlen folytán sikerül a csodaturmix és eljut a szívekig a hatóanyag, a produkció tagságot nyerhet a Pixar vezette halhatatlanok fellegvárába. A mennybemenetelhez pedig kis munkával mindene megvan a feketemágiának hódoló pereputtynak, épp csak megfelelő szelet kell vetni jellegzetes vitorláiba, bár kétségkívül nehéz feladvány okosan családbaráttá és szimpatikussá tenni a folyton testközelben ólálkodó halál gondolatát, a gyötrelmek kéjes élvezetét, a 180 fokban negatív tartományba tekert érzelmi megnyilvánulásokat és a néhol Tom & Jerry öncélú erőszakhadjáratát idéző pillanatokat. Mintha túl sok lenne itt a szék, ami közé be lehet csapódni.

Miközben ezeken rágódtam a film alatt és elkezdtem lassan a lehetséges puffanásom mértékének csökkentése érdekében visszabontani várakozásaim felpúpozott tornyát magamban, egyszercsak feltűnt, hogy enged rágódni és visszabontogatni. Sőt, nem is az, hogy megengedi, mert ahhoz legalább hozzám kellett volna szólnia, viszont bárhogy kerestem a köztünk feszülő membrán legvékonyabb pontját az átmetszéséhez, odaátról sehol nem éreztem kitüremkedő visszajelzést, hogy ő is érdeklődve kutatná a kapcsolódásunk lehetőségét. Ímmel-ámmal betalált humorával meg-megkísérelt meggyőzni róla, hogy csupán én értelmezem félre a törekvéseit és igenis ura a helyzetnek, végül mégsem találta meg velem a szinkront a cirka 80 perces játékidő alatt. Ennek köszönhetően idejekorán le is csüccsentek szépen illedelmesen az izgalmak, átadva helyüket a súlytalan lebegő, messziről ismerős közhely-paneleknek. Fájdalom, de a vetítés alatt a lépcsőn le-föl kullogó gyerekek arca sem árulkodott másról, ami meg is pecsételte bennem az elsőszámú gyanúm rajz-Addamsék kapcsán: gyereknek túl felnőtt, felnőttnek túl gyerek. Magyarul, mindkét tábornak unalmas és semmitmondó, a létező legrosszabb irány. A sztori igyekszik egy új aspektusból elrajtoltatni csupaszívtelen főhőseinket, hogy aztán két kézzel eltékozolja minden helyzeti előnyét a kreatív kicsomagolás hiányában. A történet egyébiránt nem indul rosszul, egész sokáig képes kitartani a meghitelezett bizalmat, aminek nagyban kezére játszanak a hihetetlenül jól muzsikáló rajzok. Gond nélkül visszaadják a filmek egyedi hangulatát, tán még rá is tesznek valamicskét. Egymagában ez viszont édeskevés a kifizetett mozijegy áráért.

Amikor az ifjonti Morticia és Gomez a halandó lét flexibilis korlátain átnyúló, felemésztő szenvedélybe panírozott szerelmüket szeretnék felszentségteleníteni az összegyűlt rokonság színtelen gyűrűjében, az éji szeánsz sajnos nem éppen olyan irányba sült el, amit egy porlepte fényképalbumban szívesen visszanézegetnének őszbe hajló halántékkal. A bejelentett lakhelyük goromba szomszédsága ugyanis keresztbeszervezett egy vérszomjas flashmobot kiegyenesített kaszákkal, katapultokkal, különféle pengékben végződő testápolókkal nyomatékosítva buzgó fellépésüket. Félreérthetetlen jókívánságaik végül a szélrózsa minden irányában szétkergette a gyásznásznépet, a frissen esküdött pár pedig nyakába vette a vidéket, hogy új, majdani családjuk számára élőhalható fészket kerítsenek, ahol kedvükre gyötörhetik egymást az idők végezetéig. A sors pedig ki is jelölte a biztonságért sóvárgó szerelmesek számára a tökéletes landolási zónát egy bűzös mocsáron túl magasló, elhagyatott elmegyógyintézet képében. Mielőtt még azt hinnénk, hogy e szívmelengető love story a „borzalmasan éltek, amíg fel nem támadtak” tipikus darabja, a lápot eredményesen lecsapolják mindenféle gyüttmentek és madárcsicsergéstől kísért, vattacukor illatú lakóparkot emeltek az egykor barátságtalanul tespedő környék élettelen szívébe. Nem meglepő módon az ellentétek vonzása ezúttal is hamar érvényre jut, amikor az időközben napfogyatkozást látott Szerda (igen… lefordították) anyja óvó majomszeretete elől helyezkedve fokozatosan bele-belebotlik a külvilág beszűrődő, színes életjeleibe. Be is indul a jószomszédi iszonyba mártogatott kultúrsokk, ami a feje tetejére állítja az eddig is veszedelmes belső és külső viszonyokat egyaránt.

A történet tehát nem vállal valami sokat, de kezdetnek elégséges helyzetkomikummal szolgál(na) egy szórakoztató tanmeséhez, viszont amennyire lusták voltak valami eredetivel előrukkolni a rajzfilm keretét illetően, épp úgy maradtak meg a leghagyományosabb „elcsépelt tanulságok kezdőknek” kézikönyv útmutatásainál a cselekmény kisatírozásakor. Így sikerült végkifejlednünk olyan soha el nem durrantott, csodálatosan magasreptű jellempallérozásig, mint a „ne ítélj elsőre”, „a megtartás kulcsa az elengedés” vagy „elfogadás mindenek felett”, amivel tényleg nem volna gond, ha más területein biztos lábakon állna Addamsék kálváriája. Összességében nem kifejezetten vicces, nem elég merész, túl finoman bánik a groteszk eszközökkel, a sztori magja sótlanul tengődik, olyan se íze se bűze az egész, amit egyedül a nagyon kedves látványvilág, az egyenként jópofa karakterek és a ritkásan elpotyogtatott, működő poénok húznak csak fel az egyszernézős kategóriába, de távolról sem az emlékezetesbe. Dögunalmas megúszás.

Kínoz az érzés, hogy le kell írnom, de nincs mit írnom. Annyira szürke, hogy még istenesen beleállni sincs kedvem. Hatalmas ziccert vágtak kapufára a készítők, amit kizárólag abban az esetben válasszatok időtöltésnek, ha a gyerkőc már oda-vissza fújja a Disney klasszikusokat és a Youtube bugyrait, de akkor is inkább egy diavetítést javasolnék otthon, a négy fal közt. A 16+-os korcsoport számára pedig a „simán kihagyós” című történet minősített esete.

Kiábrándító 5/10.

Az Addams Family - A galád család MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!