Joaquin Phoenix. Jelenség. Kőkemény profizmus. Nagybetűs alázat. Kivételes tehetség. Irigylésre méltó szerénység. A rivaldafény tökéletes komplementere, miközben teljesítménye és érdemei alapján rohadt magasan tornyosul rengeteg „A” listás színésztársa fölé.

Roppant szimpatikusan jár a világhír útján, simán lehetne a ritkán látott, de mindig rádköszönő szomszédod, a sarki bolt csemegepultosa, vagy a fickó a metróról, akivel ugyanazon az útvonalon jártok melóba reggelente. Az a fazon, aki nem áll sorba olcsó sikerért, vagy 5 perc hírnévért. Türelmesen kivár a függöny mögött a következő, számára szakmai kihívással kecsegtető szerepig, forgatókönyvig, hogy aztán tér-idő kontinuumot megtépázó robbantást vigyen véghez. A lökéshullám vetette porfelhő még talán el sem ült, a szálló szemcsék rejtekében már vissza is zár a színpadról. Tisztelettel adózom az ilyen emberi értéknek, mely bár egyre többek sajátja, mégis meglepő, ha valaki nem hajlandó meglovagolni a hírneve verte hullámokat. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy képes vagyok szem elől téveszteni a radarról és csak a következő detonációra eszmélek, hogy megint mi folyik itt…? És tudjátok mit? Neki van igaza, így kell igazán nagyot szólni, nyomot hagyni. Amikor befutottak az első hírek, hogy elvállalta az ősszel érkező Joker filmet, tudtam, jobb kezekben nem is lehetne a szerep. Kétségem sincs afelől, hogy olyan mélységeket fog feltárni előttünk, ha hagyják neki, amivel a lassan 80 éve megalkotott karakter élőszerepben még nem mutatkozott a nagyérdemű előtt. Hogy miből gondolom ezt? Phoenix nagyjából bármelyik munkájából, de főképp jelen filmünkben leltem fel olyan éjsötét összetevőket, amik szilárdan megerősítettek álláspontomban. Fú…

Joe az édesanyjával él. Átlagos környéken, átlagos házban, átlagos külsővel. A neve is átlagos. Joe. Mondd csak ki, Joe. Érzel valamit? Persze, hogy nem. A legszürkébb angolszász név. Joe általában a Joe-k szokásos életét éli. Kivéve, amikor munkaadójától kap egy címet és egy személyleírást. Joe elmegy a címre, és a szart is kiveri a beazonosított személyből. Egy kalapáccsal. Joe ugyanis megrendelésre számol fel hidegvérrel pedofil kéjfészkeket, rezignált tekintettel iktat ki szexuális ragadozókat, szabadít ki cselekvésképtelenségig bódított áldozatokat. Hogy hogyan jut el idáig, huny ki szemében végérvényesen minden, ami egykoron emberré tette, csupán utalásokat, homályos flashback-eket kapunk, de nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy összerakjuk a puzzle-t. A hétköznapi külső ugyanis ripityára zúzott belsőt próbál hermetikusan elzárni a külvilágtól, kisebb-nagyobb sikerrel. Számára a lét minden perce a földi pokol megtestesülése, és atyaég, engem is megperzselt. Phoenix olyan átszellemült hitelességgel nyúl a témához, hogy minden arcára vetett pillantásommal éreztem, ahogy árnyalatokat fakul a belső világom. Egy totális roncshalmaz, ami maga sem tudja, mi hajtja még és hova, de Esc-et nyomni mégsem tud a valóságból. Szívesen ragoznám még, de valahol pont most kezditek el ezt megunni. Zárójelben annyit még, hogy a pasas egy kanapén fekve, szótlanul drazsét majszolva törli fel a padlót a rommá díjazott ripacstagozattal, tisztelet a kivételt képező szobortulajoknak. DiCaprio színpadias, látványosan nyálfröcsögő, erőltetett, medveszaggatta, órákon át tartó kínszenvedése a cipőfűzőjét nem kötheti be ennek a 3 perces jelenetnek. Csak mondom.
Közben persze megérkezik a mindent fejreállító bonyodalom, ahol hősünknek félre kell tennie minden önsajnálatát és destruktív gondolatát, hogy meg tudja zabolázni az eldurvult eseményeket.

Ha van film, ami köp a nézői konvenciókra, na, ez pont az. Az eleve nagyon nehezen emészthető alaptéma levegővétel nélkül tapossa fejünket a bűn bugyogó mocsarába. Feloldás, mi az? Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de nincs az a lelki állapot, hogy ezt maximálisan élvezni tudnám, ha használhatom ezt a szót egyáltalán. Ideig-óráig lenyűgöz és behúz a gyomorbántó, mellesleg mesteri atmoszféra, de mint minden más jóból az életben, a sok itt is sok lesz. Néhol azt éreztem, mintha a fejesek bedobták volna a gyeplőt a lovak közé, lesz, ami lesz alapon. Lynne Ramsay rendező erre egy végtelen, néhol már öncélú tartományba csapó sanyargatásba kezd, amit egy idő múlva már nem is akartam megérteni, vagy menni vele, csak vártam 2 darab üres percre, hogy fújhassak egyet a következő menetre. Egy jóravaló katarzis sem segít be, végig légüres térben fuldokolsz. Ettől függetlenül a drámai részek fűtőanyaga megfelelő hatásfokon ég ahhoz, hogy át tudja adni a stratégiai pontok érzelmi töltetét. 
Rohadtul megvisel, ha átéléssel szándékozod megtekinteni, de máshogy meg nincs értelme, mert nem fog lekötni és eképp el is megy melletted a lényege. Bámulatos kontrasztot kever ki a gyermeki ártatlanság és az azt védelmező elkárhozott lélek párosa, aki azután is adni akar, amikor már semmit nem tud, csak azt a mélyről felpislákoló emberséget, ami belehajtja hősünket e vértől csatakos darálóba. A sajtolás végére pedig könnyen lehet, hogy nem egyedül a pedofil hálózat kiskorú áldozata lesz, akit megmentenek a filmben. 
Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanígy működött volna a sokkhatás, ha nincsenek a felvonultatott, roppant kreatív képbeállítások. Az operatőri munka valami iszonyatosan jó, a kissé kitartottabb dinamika az utolsó percig mocskosul a helyén van, idejét nem tudom, hogy mikor láttam utoljára hasonlót.  

A stáblista alatt arra gondoltam, hogy azonnal túladagolom a C-vitaminom. Szörnyen megterhelő darab, ahol  nagy valószínűség szerint pontosan erre játszottak. Nálam mindenesetre itt-ott túlszaladt tűrőképességem határain, de mégis hálás vagyok a látottaknak, pár felejthetetlen jelenetnek, a szívszorító, de realitásában gyönyörű, tragikus pillanatoknak, Phoenix egyszemélyes színészi ámokfutásának. 

Ha valaha újrázom, az nem a közeljövőben fog bekövetkezni,  ezzel együtt egy combos 10/7,5-et megérdemel.

A Sosem voltál itt MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!